Super Bowl State of Mind

Mert végülis ez vetett bennünket az egy hét síelés helyett Amerika felé… Kiadós, kései reggelivel indítottuk azt a bizonyos vasárnapot – ki tudja, milyen hideg lesz este, kellhet az energia.

Reggeli a Rutgers University kampuszán –
vendéglátónk körbevezetett egy kicsit az egyetemen, ahol dolgozik :)

Igazi, amerikai stílusú diner, jópofa étlappal

És a nap hátralevő fele :)

Igen, amerikai futballról lesz szó a továbbiakban, de még inkább arról, hogy milyen tapasztalat volt a nagydöntő. A Super Bowl ugyanis az NFL-szezon általában leginkább várt meccse, amikor a két, adott évben legjobb csapatot eresztik össze egy meccs erejéig, hogy kiderüljön, ki viheti haza a Vince Lombardi Trophy-t (ez látható a jegyeken is). A döntőt most először rendezték olyan ’cold weather city’-ben, vagyis télen hideg városban, ahol a stadion fedetlen; a szervezők szerintem hetek óta imádkoztak, hogy ne legyen se hurrikán, se hóvihar. Talán azért is hogy ne legyen nagyon hideg, de utóbbi legalább a közvetítést nem szokta zavarni, csak azokat, akik a stadionban vannak. Mondjuk a nagy pénzt a közvetítések hozzák, nem véletlen, hogy a Super Bowl reklámideje a legdrágább az egész sportiparban. De a teljes televízióiparban is. Mindenesetre a támogatók már hetekkel korábban összerakják a külön erre az alkalomra készülő reklámszpotokat, előre megvan persze, hogy ki, mikor és a legfontosabb, hogy mennyi pénzért fog sorra kerülni a nagydöntő alatt. No, de hogy egy kis futballról is legyen szó, idén a Denver Broncos és a Seattle Seahawks jutott be a Super Bowlba. A meccs érdekesnek ígérkezett, mindkét csapat kifejezetten jól játszott egész szezonban, ugyanakkor két, nagyon eltérő játékstílust képviselnek, szerintem mindenki nagyon várta, hogy mi lesz, ha összeeresztjük őket. Én annyit szerettem volna, hogy jó meccs legyen, mindkét csapatnál sok ponttal és látványos megoldásokkal, szóval „jó focit” lássunk. Meg némi ’Go Broncos!’ is belefér, Peyton Manning (a Broncos irányítója) megérdemel még egy gyűrűt ilyen karrierrel. (A Super Bowl-győztesek a kupa mellett gyűrűt is kapnak – utóbbiból jut mindenkinek, míg a Vince Lombardi Trophy-ból csak egy jár.)

Útközben – Secaucus Junction

A MetLife Stadium amerikai viszonylatban elég jól megközelíthető tömegközlekedéssel, arra viszont nem számítottunk, hogy egy new yorki meccshez képest kevesebben jönnek majd autóval – hiszen a szurkolók jó része valahonnan másik városból jön, nem „hazai” mérkőzés lesz. Ez odafelé kevésbé volt gond, de a tömeg így is tömegnek tűnt. A narancssárga Broncos-fanok és a rikítózöld Seahawks-fanok minden atrocitás nélkül keveredtek, ugratták egymást, néha azért felhangzott egy-egy rigmus is – elég jellegzetes a Seahawks Sea-HAWKS!, Sea-HAWKS!-a, amit úgy kell elképzelni, hogy egy-két szurkoló elbődül, hogy Sea! („szí!”), mire az összes többi visszaüvölt, hogy HAWKS! („hóksz!/haaaksz!”) és ezt ismételgetik a végtelenségig. Az állomáson, ahol átszálltunk a MetLife Stadium felé (ez a Secaucus Junction), ezt már megelégelték a Broncos-fanok és ők is elkezdtek válaszolgatni a Sea!-kiáltásokra, így ha nagy arányban kerültek körénk Broncók, nehéz volt nem röhögni a Sea-CHICKENS!, Sea-CHICKENS! üvöltéseken. De igazából mindenki röhögött, a sólymok is és ez így is van jól :)

Kicsit valószínűtlen – New York City a nádas felett

Egy ideig a MetLife Stadium is úgy fest,
mintha a mocsár közepén állna

Egyébként a várostól nyugatra/észak-nyugatra található, New Jersey-ben, ezt a Super Bowl promóciója során sem felejtették el, szinte mindenhol úgy szerepel a helyszín, hogy New York – New Jersey.

See?

Az orbitális médiafelhajtás mellett (már délután 4 körül közvetítő helikopterek köröztek a stadion felett, pedig a meccs fél hétkor kezdődött) eszméletlen biztonsági intézkedések is voltak, vagy négyszer ellenőrizték a jegyeinket; egyszer lehetett bemenni és utána ha kijöttél, többet vissza nem – erre vagy tíz ponton figyelmeztettek írásban és szóban mindenkit, aki csak a kerítés vagy a kijáratok irányába is indult. Ja és persze a reptéri szabályoknál is szigorúbb irányelvek voltak a kézipoggyászra és a folyadékra. Ez mondjuk minden eddigi NFL-meccsen így volt, de részben ezt pofáraesés árán tudtuk, másfél évvel ezelőtt a Green Bay Packers – New York Giants meccsen kellett feláldoznom az ötszáz forintos, kis sárga esernyőmet a biztonsági ellenőrzés oltárán. Azóta nagyjából megtanultuk, hogy mit lehet és mit nem bevinni, készültünk az átlátszó zacskóval, amiben a síkesztyűk és a nyakmelegítők jöttek, meg kézben cipeltük a takarókat, mert hátizsákkal vagy egyéb gyanús felszereléssel szerintem már a vonatról lekapják az embert. Mivel nem tudtuk, mennyire lesz hideg, bennem felmerült a sínadrág gondolata is, de Bagoly kiröhögött és közölte, hogy ő bizony nem megy sínadrágban Super Bowl-ra, mert az nem elegáns. Pont. A security check-hez való sorbanállásnál viszont kiderült, hogy nem nekem jutott ez egyedül eszembe, a Denver-fanok egész nagy arányban vettek fel sínadrágot, különösen a narancssárgát. Biztos mert jól elüt a hó színétől :) De mint kiderült a kukás kezeslábas alá is be lehet öltözni elég jól :) És nyilván ezek kipróbált szettek voltak, a Mile High Stadiumban sem gyakran játszanak plusz fokok mellett télen… (Denver a Sziklás-hegység előterében fekszik, átlag 1600 méter magasan – innen jön a mérföld magasan fekvő stadion neve is – nincs nagyon-nagyon hideg, mégsem Szibéria, de masszív telük van. Ugyanakkor évi 3200 órát süt a nap, Denver az egyik legnapsütésesebb nagyváros az egész Államokban.)

Super Bowl XLVIII

Élesednek a fények

Természetesen itt a stadionnál is
meg lehetett tekinteni a Vince Lombardy Trophy-t

Bent középen az üveg-izében

Jobbra tőle egy Seahawks-szurkoló a 12-es számmal. Az amerikai futballban egyszerre 11 játékos van pályán, a Seahawks-drukkerek viszont az egész liga leghangosabb bagázsaként vannak számon tartva, ami hazai pályán nagyot nyom a latban, ezért „megkapták” a 12-es mezszámot – ők mindig ott vannak, tizenkettedikként a pályán. Egyébként hivatalos Guiness-rekordot is döntöttek novemberben, amikor otthon 137,6 decibellel utálták éppen a New Orleans Saints-et. Ez körülbelül olyan, mint amikor egy reptéren a szomszédos utashídnál parkol le éppen egy sugárhajtóműves repülő. Egy darabig bírja az ember, aztán úgy dönt, jobb, ha befogja a füleit, amíg leállítják a motorokat. Képzeljétek, milyen egyszerű lehet futballpályán így a játékra koncentrálni…

A stadionhoz jó három órával a meccs előtt már odaértünk, majd' egy óra volt bejutni (de közben azért a várakozás hangulata átragadt ránk is), megnéztünk mindent, ami megnézhető volt, túléltük a fan shopot, ami inkább heringkonzervre emlékeztetett, ahol az emberek lemmingekre jellemző halált megvető bátorsággal (és agyatlansággal) vetették magukat a raktárból érkező legnépszerűbb cuccokra… Aztán úgy voltunk vele, hogy lassan meg kellene keresni helyünket, meg szerezni valami kaját, ha már egyszer behozni semmi ehető vagy iható dolgot nem lehetett. Meg is találtuk a placcot a kakasülőn és némileg meglepődve tapasztaltuk, hogy valóban, gondoltak a hidegre a szervezők, mert minden széken egy vastag ülőpárna, az arra csatolt kis táskában pedig sapka, sál, kesztyű, nyakmelegítő és még kézmelegítő párnácskák is voltak, nem is beszélve a szőlőzsírról, amit csak azóta tudok igazán értékelni, amióta rendszeresen meg kell küzdenem a brutálszáraz és hideg levegővel munka közben. Szóval tényleg igyekezetek felkészülni a mínusz húsz fokra is, a lent kiosztogatott  narancssárga, Broncos-os törölközőkkel meg már instant aprótakarónk is volt, úgyhogy tán csak nem fogunk odafagyni a lelátóra az éccakában. Egyébként tényleg nem sikerült, mert estére egészen kellemes idő lett, a sídzseki ugyan nem ártott, de nem kellett mennünk például lépcsőzni (leszaladni a legalsó karéj aljáig és vissza), ami korábbi MetLife Stadium-beli meccsünkön életmentőnek bizonyult a félidőben.

Látkép

Zöld-kék – érkezik a Seahawks,
digitális sólyomsikítás közepette

Narancs-kék – érkezik a Broncos… Bagoly meg éppen azt mondja,
hogy az előző bevonulást csak egy élő „vadparipával” lehet überelni

És lám, ott vágtat a sor elején, fehéren :)

Kezdődik, kezdődik!!! – Na jó, csak a himnusz, de mindjárt foci is lesz.

The Seagulls – a Seahawks cheerleaderei
(gull=sirály)

A túlsó félen meg Broncosék

Biztos segít koncentrálni meccs előtt, ha öt kamera bámul rád
és közben három mikrofont dugnak az orrodba

De, itt minden a (fizető) közönségről szól, a profi játékosoknak ezzel is kell tudni élni, hogy meccs előtt-közben-után, állandóan filmeznek, kérdeznek, fotóznak és így tovább. E tekintetben az európai és a nemzetközi ligákban kicsit visszafogottabbak a közvetítők, kevésbé engedik őket közel a sportolókhoz a játék előtt és közben.

Tűzijátéknyomok

Igen, merthogy abból se kis mennyiséget szedtek össze a tetőre, jutott a meccs elejére, a half-time show-ra meg az ünneplésre… de az átrepülősdit sem hagyták ki, igaz most a vadászgépek helyett 5-6 (sajnos nem tudom, milyen) helikopter zúgott át a stadion felett.

Mindent a show-ért – ha valaki tudja, milyen gépek,
ne habozzon megosztani velem!

Éremfeldobás maximális médiaérdeklődés mellett

Végre!

Itt még volt reménye a Broncosnak, legalábbis úgy tűnt.

22-0 volt félidőben – erre sem sokan fogadtak előzetesen

Colours of the halftime show

A képen a sok kis "lámpácska" a lelátón a kis csomagban található sapkáknak volt köszönhető - pár perccel a félidő előtt, amíg állt a játék, instruáltak bennünket, hogy akkor most szedjük elő, tegyük a fejünkre, majd egy-két perc múlva ki lehet venni belőlük a kis műanyag lapkát, ami után működnek majd az elemek és felvillannak a sapka kis ledjei. Amint a képeken és a felvételen is látszik, a nézők nagy része nem tiltakozott az ellen, hogy a show díszlete legyen egy időre :) A halftime show-nak egyébként valószínűleg nagy szerepe van abban, hogy olyanok is megnézik a Super Bowl-t, akik egyébként nem futballrajongók – tavalyelőtt Madonna, tavaly Beyoncé ilyen szempontból remek választás volt, ha csak célközönség kiterjesztését nézzük. Mondjuk Bruno Mars választása már egy másik generációt jelöl ki (talán ezért is keverték még bele a Red Hot Chili Peppers-t), de tény, hogy a srác jól tud élőben is énekelni, nem úgy, mint például a Black Eyed Peas, akiknek nagyon fülbemászó nótáik vannak, de az élő show-ikban nekem roppan hamisnak hangzanak… És sajnos ezzel nagyjából el is ment a dolog élvezhető része, miután a második félidő elején a kickoffból sikerült touchdownt szerezni a Seahwaksnak, így ugyan kezdhetett a Broncos, de 29-0-ról. Bááá.

Ezen a ponton meg már csak sajnáltam a Broncos-szurkolókat

És kicsit örültem, hogy én igazából nem vagyok Broncos-fan és nem érint annyira mélyen a dolog. Mondjuk a Giants idei szezonja után hozzá vagyok szokva a mélyrepüléshez (khm-khm), de magasról még pocsékabb nagyot esni. Meccsösszefoglalót szándékosan nem írtam ebben a bejegyzésben, elegen megtették előttem, akit érdekel, az itt olvashat egyet, itt meg megnézhet egyet, meg még amennyit csak talál a Google segítségével... A Broncos-szurkolók a harmadik negyed közepe táján elkezdtek szivárogni hazafelé; a negyed negyedben pedig már kifejezetten üres részei is akadtak a stadionnak. Azt hiszem, ez fejezte ki leginkább a hangulatot. Az utolsó 7-8 percet senki sem hiányolta volna, de a játékosok becsületére legyen mondva, nagyobbrészt lejátszották és igyekeztek komolyan venni.

43-8

És ezzel a Seahawks megszerezte első Super Bowl-győzelmét

Zöld-kék konfetti

Díjátadás egy hatalmas (és némileg stilizált) focilabdában

Ott csillog középen a trófea

Megtapsoltuk a Seahawks-ot – ők végülis mindent megtettek a trófeáért; aztán összeszedegettük a cuccainkat és igen, kicsit csalódottan elindultunk hazafelé. Persze, az élmény remek volt, meg hát mégis Super Bowl, de az egyik (ha nem „A”) legpocsékabb meccset láttam, amióta rendszeresen nézek amerikai futballt… Persze ez benne van szinte minden csapatsportban, sosem tudod, hogy a meccs, amit meg fogsz nézni, az jó lesz-e, nyerni fog-e a csapatod, vagy esetleg nem; látsz-e különleges teljesítményt, remek megoldásokat, de ezért is nézed meg, mert bármi lehet. Ahogy az olimpián állati nagy szerencsénk volt azzal, hogy pont az Magyarország-Izland kézimeccsre tudtunk jegyet szerezni, amikor még nem is tudtok, hogy pont ott azon a meccsen ők fognak játszani és hogy mekkora meccs lesz – na hát így nem lehet mindig szerencséje az embernek. Maybe next time.

Utóirat 1

Hazafelé a szervezők megörvendeztettek bennünket még az egyik legbénább tömegkezeléssel és irányítással, amit valaha láttam – tudom, hogy nem egyszerű feladat, amikor kb. hatvanezer ember akar EGYSZERRE hazamenni egy fejállomásról, ahol két-két vágány van összesen; de nem számítottunk arra, hogy össze-vissza terelik a népeket, mint a marhákat a karámok között és hol ezt mondják, hol azt és 15 perc sorbanállás után kiküldenek egy kisebb csoportot oldalra, hogy ott a nagydarab fickónál álljatok sorba tovább, majd ő beenged benneteket, az meg nem akar és kérdezi, hogy ki küldött, egyébként meg álljunk vissza a sor végére… Szóval elég káoszos volt a helyzet, mi meg egyre álmosabbak és fáradtabbak voltunk (európai idő szerint reggel öt és hat között ki ne lett volna az?); de valahogy sikerült felkeveredni a vonatra, utána nem lekésni a másikat és előbb-utóbb alvásközelbe kerülni. Persze csak miután lehámoztuk magunkról a 3-4 réteg ruházatot, a duplazoknit és a teljes síaláöltözetet. Komolyan vettük, hogy február, New York, hideg lehet. Az időjárás meg másnap reggelre megmutatta, hogy még havazhat is, nem is keveset...

Utóirat 2 – erre ébredtünk.

És felmerült bennünk, hogy talán nem lesz zökkenőmentes az aznapra szervezett továbbutazás. De hát megvolt a jegyünk, úgyhogy 15:35, JFK-LAS, ha a hó is úgy akarja. Stay tuned :)