2012. december 10., hétfő

The Game

Bagoly és jómagam már jó ideje az óperencián túli futball bajnokság nemes küzdelmének követésével követjük az őszi (és téli) vasárnap estéket. Meg néha a hétfő éjszakákat. Ja és a Thursday Night Football is jó program :)

Így aztán, amikor rájöttünk, hogy pont a Green Bay Packerst fogadja látogatásunk hétvégéjén a New York Giants, nem volt kérdéses, hogy ha törik, ha szakad, megpróbálunk jegyet szerezni és kimenni a meccsre. Így utólag az ’elege van a hidegből és hazamegy’ vagy az ’elalszik a stadionban a jetlagtől’ valószínűbb veszélynek tűntek a meccs követése szempontjából, minthogy ne lenne jegy; de azért igyekeztünk, hogy egyik se következzen be.

A New York Giants (és a New York Jets) új stadiona, a Metlife Stadium New Jersey-ben található, hatalmas parkolók veszik körül, lévén a szurkolók nagy része egyrészt autóval jön, másrészt helyet kell adni a 'tailgating'-nek is. Ez olyasmi, mintha a szurkolók hirtelen úgy döntenének, összekötik a meccsnézést egy gyors kempingezéssel, kicsapják a kisrádiót, kistévét, megy a közvetítés, ők meg sütögetnek, eszegetnek a parkolóban, közben hallják a stadionban tartózkodók felhördüléseit is, így a meccshangulat is megvan, de a legfontosabb, hogy több ezren csinálják ezt, így közben paroláznak egymással, kaját csereberélnek, beszélgetnek, közösen örülnek a szerzett pontoknak vagy szomorkodnak, ha nem megy annyira a csapatuknak. Mínusz 15 fokban is.

Vasárnap New Yorkban már elég sok Green Bay-es sapkát, Rodgers vagy Driver-mezt (irányító / wide receiver Green Bay játékosok); itt-ott hátizsákokat, sőt, néha zászlókat is lehetett látni, szóval a wisconsini szurkolók kitettek magukért, meg kell hagyni (Green Bay hatalmas metropolisza 100 ezer lakossal és egy 80 ezres stadionnal Wisconsinban taláható). New York Giants mezek és sapkák egyébként is fel-fel tűnnek New Yorkban, elvetemült helyi szurkolók hétköznap is hordják őket; így Manning, Tuck és Cruz mezekkel rendszeresen lehet találkozni (Eli Manning irányítóként, Justin Tuck defensive endként, Victor Cruz pedig „a friss tehetség” wide receiverként játszik).

Szóval a meccs este 8:20-kor kezdődött, európai idő szerint hajnali 2:20-kor; lévén Sunday Night Football-ról van szó, fel voltam készülve rá lelkiekben, hogy kemény menet lesz kibírni a cirka négyórás programot a 2-3 fokos stadionban, némi széllel megspékelve, de bíztam benne, hogy az érdeklődés felül fogja múlni az időjárási viszontagságokat. Just for the record, meg kell jegyeznem, hogy ezeket a meccseket általában csak félidőig szoktam bírni, meleg takaró alatt, kávéval a kezemben… Így a szállásunkról való elindulás előtt felöltésre került a duplazokni, harisnya, bundabugyi, kabát, két pulóver és a síkesztyű is, valamint a magunkhoz vettünk két törölközőt takaró gyanánt, némi kávét, tartaléknak svájci csokit és red bullt, úgy éreztük, mindenre fel vagyunk készülve :)

A szállásunktól elmetróztunk a Penn Station-ig, ahonnan vonattal indultunk volna tovább New Jersey-be – több ezer másik szurkolóval egyetemben. Negyed nyolc körül értünk oda, majd döbbenettel konstatáltuk, hogy egy vonat elment 19:11-kor, a következő pedig meg majd csak 19:53-kor fog menni. Majd megy egy 19:57-kor, 20:02-kor és 20:11-kor is. Ezekről a vonatokról később át kell szállni egy másikra, amely tulajdonképpen különvonat a stadionhoz. Az összes érintett vonat kb. 10 perc menetidőt igényelt, szóval annyira nem volt messze a Meadowlands – a stadion megállója, de furcsálltuk, hogy ennyire nem sikerült megoldani az ütemes indulásokat, amikor több ezer szurkoló jár ki mind a New York Giants, mind a New York Jets meccseire, szinte hétről hétre az egész szezonban.

Gyűltek a mezes rajongók az állomás csarnokában, gyanús volt, hogy a duzzadó tömeg nem fog felférni az első vonatra, holott nyilván mindenki azzal akart menni. Ami azonban meglepett bennünket – a helyi foci-fanok egyáltalán nem figyeltek sem a hangosbemondóra, sem a táblákra. A vágányszámot az utolsó 10 percben írták ki, dörzsölt kelet-európaiként mi a csarnok közepére helyezkedtünk; egyikőnk az egyik oldal tábláit figyelte, másikunk a nagy, központi táblát, beszélgetés közben meg a hangszóróra is füleltünk, hátha bemondják a vágányt. Amikor ez megtörtént, a 'mögötted megy be a forgóajtón és előtted jön ki' szemfülességgel elindultam a vágány felé, de néhány másodperc után megtorpantam, hiszen a bennszülöttek nagy része tovább beszélgetett, ücsörgött – kicsit megzavart, hogy ezek nem vették észre, hogy megvan a célpont. Az is felmerült bennem, hogy én vagyok a hülye, rosszul hallottam, biztos nem értek elég jól amerikaiul; sőt Bagoly is furcsán nézett, hogy mi van; aztán valaki a tömegben elbődült, hogy ’TRACK ONE!’ (vagyis egyes vágány) és ekkor elkezdődött az özönlés a vonat felé. Kb. úgy, mint amikor a lemmingek vándorolnak.

Szépen besorolt vagy 800 ember a vonatba, a többi a peronon anyázott; aztán kidöcögtünk az alagútba, át a Hudson alatt; majd 8 perc múlva Secaucus junction (állomás), átszállás, másik vonat. Ahol ismét ültünk húsz percet; mert a különvonat (baromi hosszú, kétszintes) természetesen bevárta mind a négy nyolc körüli vonatot. Yeppp. Tömegközlekedés tekintetében van még mit tanulnia ennek az országnak. Így aztán 20 perccel a kezdés után értünk oda, megmásztuk a stadion kb. kétszáz lépcsőjét – míg a többi lemming sorba állt a mozgólépcső előtt; hiszen mégis sporteseményre jöttek.

Belecsöppentünk a közepébe


Egy sor sárga fenék, egy sor szürke fenék – ahogy Mókus mondaná

Egyébként itt éppen támad a Giants; ha valakit érdekelne a képen látható formáció általános alapja, itt egy kicsit utánanézhet. A stadionban folyamatos volt a nyüzsgés; a NB1-ben szokásos sör-szotyi kombót nagyban meghaladó mennyiségű hotdogot, jeges kólát (itt még ilyenkor is mindenbe jeget tesznek), sört és mártás+taco-t áruló pult állt rendelkezésre, a brutális hidegre tekintettel pedig vastagon cukros forró csokit is lehetett kapni. Ennek megfelelően a szurkolók folyamatosan kijártak abrakért; majd hatalmas, kajával és piával megrakott tálcákkal tértek vissza, hogy legyen energiájuk szurkolni.

Helyi halftime show

A Super Bowl eséjén (az egész cirkusz döntője, általában február elején rendezik) a halftime show az egyik legnagyobb szenzáció az alkalmi néző számára, általában neves előadók csinálják ilyenkor a fesztivált (az utóbbi időben Paul McCartney, Madonna és Rolling Stones is akadt); a show-t körülölelő reklámblokkok pedig a legdrágábbak az teljes televízióiparban. Itt most éppen egy marching band jutott nekünk, elénekelték az amerikai fegyveres erők különböző himnuszait; sorra került az Army (hadsereg), Navy (tengerészet), az Air Force (légierő) és a Coast Guard (parti őrség) is; aztán még megtoldották a műsort az amerikai himnusszal. Ez is jellegzetes amerikai dolog, szinte minden meccsen van valami kiemelt téma, amit támogatnak, felhívják rá a figyelmet (ismét a nézőszámon a lényeg), kezdve onnan, hogy Afganisztánban szolgáló katonák köszönnek be hajnali négykor, álmos szemekkel; rajongásukról biztosítva a sportág szereplőit; odáig, hogy egész októberben rózsaszín kesztyűben játszik szinte az egész liga – felhívandó a figyelmet a mellrák elleni küzdelemre. Mindemellett az adott kiemelt témát egy általában egy csinos kis összeggel is megtámogatják - nem csak rongyrázásról és hírverésről van szó.

Harmadik negyed– a kupac alján valaki szorongatja a labdát

A meccs összeségében remek volt, többek között azért, mert nyert a Giants. Bagoly máshogy minősítené a Packers 38-10-es, csúfos vereségét; de ennek kifejtését meghagyom neki.  A stadionban a hideget végülis túl lehet élni, elvégre rendszeresen tömve vannak a 80-100 ezres stadionok télvíz idején is – Green Bay-ben tartottak már meccset mínusz 17 fokban is… A hideg ellen egyébként a legmenőbb megoldás a lépcsőzés volt, amikor már nagyon fáztunk; legyalogoltunk egy karéjnyit a stadionban; majd visszafutottunk 80-100 lépcsőfokot; mindjárt jobban éreztük magunkat a bőrünkben.

Lefújás után a pályát ellepi a sajtó

A mérkőzés végeztével másik nyolcvanezer szurkolóval együtt kilemmingeztünk a stadionból; ebből kb. tízezer a vonat felé, a többi meg belekezdett az „álljunk sorba a parkolóból kifelé menet” című játékba. A vonatok az idejövethez képest meglepően jól működtek visszafelé; mintegy tíz perc várakozás után nyélbe ütöttük az átszállást is, visszaérve Manhattanbe meg még metrót is találtunk hazafelé, így nem kellett tizennégy utcányit északnak és hat sugárútnyit keletnek gyalogolnunk :)

Zárásképpen: az amerikai foci remek; meccsre menni jó program, a hideg és az európai idő szerint embertelen időpont ellenére! Szintén függőknek: ugyanekkor hiányzik az embernek a közvetítésekből jól ismert line of scrimmage – nehezebb látni, hogy most akkor meg van-e a first down vagy sem; a visszajátszásokat pedig sokkal kevésbé lehet észlelni, hiába vannak a stadionban hatalmas kijelzők. Maga a játék persze sokkal jobban átlátható; ahogy a hokinál is élőben sokkal jobban lehet például követni a korongot. Az amerikaiak, mint mindent, ezt a sport-dolgot is színpadiasan és sok pénzből csinálják, de azért ez összességében nem von le a dolog élvezeti értékéből :) Szóval amerikai futball likey-likey, meccsre járni zsír és GO GIANTS!

PS: Azért a világ legjobb sportja még mindig a kézilabda; nagyon sokat kell izmoznia bármilyen sportág bármilyen meccsének, hogy például az olimpia Magyarország-Izland meccsét felülmúlja :)

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése