Fókák és quadok Kangaroo Islanden – első nap

A háromnapos kenguru-szigeti kirándulás hetekre előre meg volt már szervezve (ezúton is köszönjük vendéglátóinknak!) – a szigetre közlekedő kompra ugyanis egyáltalán nem egyszerű felférni és a szállást sem dobálják két kézzel az ember után. Így vendéglátóinkkal együtt bepattantunk Polly-ba – Titkos ügynök autója, melyet az előző, nyolcvansokéves tulajdonosa keresztelt el így. Polly picike, cuki és praktikus, de négy felnőttel teli meglehetősen pattog dél-ausztráliai szűkös és kanyargós utakon. Ez legalább annyira meghatározó élmény volt, mint az éjszakai vezetés – Ausztrália vidéki területein ilyesmi csak lassú csiga-üzemmódban ajánlatos, ugyanis a kenguruk még mindig nem szoktak hozzá az autó koncepciójához és rengeteg baleset történik. Az elütött kenguruk még nagyobb számáról nem is beszélve. Ezzel együtt, kanyarodjuk vissza az elejére, szóval bepattantunk korán reggel Pollyba és legurultunk Cape Jervisbe.

Kangaroo Island azaz a Kenguru-sziget

Útvonal

Kapóra jött a komp – ez már Kangaroo Island a háttérben

Egymás között értelemszerűen angolul cseverésztünk (lévén Andy nem cseveg magyarul), így a fejemben ’kengurú ájlendként’ maradt meg a helyszín, így a kedves olvasók engedelmével angolul fogom emlegetni. A sziget lakossága az 5000 főt sem éri el, egyik legfőbb bevételni forrásuk a turizmus.

Partot értünk

Kangaroo Island ilyen

Meg ilyen is

De legtöbbször ilyen – eszméletlen mennyiségű kenguruval

Utóbbiról kapta a sziget a nevét – a szürke óriás kenguru egy alfaja endemikus (bennszülött, csak itt található meg) Kangaroo Islanden és nem kevés akad belőle.

Első körben benéztünk a ragadozómadarakhoz – a Raptor Domain egy állatvédelemmel és oktatással foglalkozó egyesület, ahol nagyrészt sérült állatokat (főleg hüllőket és madarakat) gyógyítanak, illetve nevelnek. Náluk jártunk látogatóban.

Fenevadak, már a parkolóban is.

Erősítést is kaptak, a vörös egységtől

Lorikeetek, vagyis szivárványos lórik fémből –  igen, a papagájfélékhez tartoznak

Várnunk kellett egy kicsit a show előtt – addig kemény csaták zajlottak

Mozdulatlan harcmező

Minták csatája

A harc után csak a csend

Bejutottunk!

Első körben egy csókát mutattak be, aki nagyon gondosan összeszedte az összes, demonstráció céljából szétszórt zsepit és kidobta a szemétbe. Hozzáfűzték, hogy ha ezt egy csóka meg tudta tanulni pár hét alatt, egyes humanoidoknak miért nem megy évek alatt? Jogos kérdés, didaktikai üzenet lájk.

A demonstrátor

A következő sztárvendég Wally volt, a tawny frogmouth, vagyis bagolyfecske. Igazából már a show eleje óta kint ült a háttérben, ugyanis remek rejtőszíne van – persze hívásra (és némi kajára) azonnal felkapta a fejét és odaröppent a gondozójához.

Lesújtó tekintet jár a közönségnek

Ez tartott egészen addig, amíg meg nem jelent valahol a magasban egy vadon élő, de neki nagyon is reális fenyegetés, egy ékfarkú sas – ekkor ugyanis Wally egy sikkantás kíséretében a nézők között áthúzva bemenekült a bozótba és gondozójának jó húsz percbe került kiédesgetni onnan.

A kép közepén egy apró fekete pötty – ő volt a fenyegetés

A hirtelen műsorváltás után előadóink is cseréltek, és egy úriember hozta be Kylie-t, a kabasólymot.

A sólyomreptetés egy spárgára kötött
 csirkeszárny segítségével történik

Kylie pedig fajához méltóan szinte követhetetlenül
 gyorsan cikázik utána – itt éppen megpihen

Omen, a kormos gyöngybagoly – gyöngybaglyoknál nem túl
 gyakori testhelyzetben, de nagyon érdekelte, hogy
 mi van gondozója másik kezében. Hát kaja, mi más.

Omennel lehetett barátkozni is, Márti már azelőtt pattant,
 hogy más nézők a mondatot felfogták volna

Jedda, a helyi ékfarfú sas. Sérült fiókaként került Dave-hez, az egyik
gondozóhoz 1992-ben, aki felnevelte, még egy másik intézményben.

Azóta minden szabadon bocsátási kísérletnek ellenáll,
 sőt a munkahelyváltásban is követte gazdáját.

Persze a vele való közelebbi ismerkedést Andy sem hagyhatta ki.

A ragadozó madarak után kicsit lassabb és szőrösebb
 kollégáknál tettünk látogatást – kilátás útközben

És a következő megálló, a Seal Bay

Az egész öböl védett terület, a Seal Bay Conservation Parkhoz tartozik és a fókák védelme érdekében csak vezetett túrák keretein belül látogatható. Mindenképpen be kellett neveztünk egyre :)

Útmenti maradékok

Néhány fókát már látni –
ausztráliai oroszlánfókákról van szó, ők tanyáznak errefelé

Szerpentinként kanyargó boardwalkon
(lécekből összerakott magasjárda) lehet lesétálni a partra

Tájkép

A kis „utakat” a növényzetben a fókák „taposták ki” – ha
 zordabb az időjárás, behúzódnak a homokdűnék közé

Töltött zoknik :)

A lépcső alatt is szunyál egy

Én is így érzem magam egy tisztességes vasárnapi ebéd után

Leértünk a partra

Jógaszünet

Mások inkább a szinkronalvást gyakorolják

A látogatókat megszokták, nem különösebben zavartatják magukat

Persze a hullám formájában érkező hidegzuhany
 azért több a soknál – össznépi felháborodás

Tanulva a leckéből a többségük pár méterrel kijjebb fókázott

Egy kíváncsi fókabébi egész közel merészkedett
 egy másik csoporthoz – akik persze 117 fotót lőttek róla

A túravezető néni farkasszemet nézett a veszedelmes fenevaddal, amíg a csoportja az instrukciónak megfelelően arrébb ment – a fókákhoz közel merészkedni nem lehet, a látogatók tömegeivel együtt próbálják kerülni a közeli érintkezést az állatokkal. Pár lépés távolság, legalább.

Te meg milyen fóka vagy, hogy két lábon állsz?

Itt egyébként akadt egy érdekes konfliktus is az egyik vendéggel, aki a hároméves gyerekével bajlódott - a kislány ugyanis mindenáron homokozni akart, a hölgy viszont nem értette meg, hogy a térdelő, hangos gyerek a felnőtt fókáknak könnyű és figyelemfelkeltő préda és ilyen közel hozzájuk nem lehet letenni a gyereket a földre. Aminek a vége persze visítás (a gyerek) és felháborodott távozás (a család részéről) lett, de jobb, mint ha baleset lett volna belőle... Egyrészt erre előre fel kellene hívni a látogatók figyelmét, hogy a kicsi gyerekeket nem mindig lehet letenni; másrészt viszont ha már egyszer az indokolt utasítás elhangzik a túrevezető részéről, akkor a látogatóknak annak megfelelően kellene cselekedni - vita nélkül. Persze még nem próbáltam meggyőzni egy háromévest arról, hogy egy ekkora strandon ne akarjon homokozni... 

A fókák után beneveztünk még egy alkonyati quad-túrára. A szigeten ugyanis egy csomó úton csak négykerék-meghajtású járgánnyal, vagy meg inkább quadokkal lehet közlekedni.

Utóbbi főleg sziklás, köves felszíneken hasznos.

A járgányokkal hamar megbarátkoztunk, a fiúk nagyon élvezték a száguldozást (persze sportfokozattal bíró járművet kértek), tulajdonképpen én is (szeretek vezetni), Titkos ügynök viszont nem volt elégedett az állatnéző túrával. Utóbbinak én sem neveztem volna a programot, bár elvileg így volt meghirdetve, hogy a sötétedés környéki túrán olyan helyekre visznek minket, ahol a kutya se jár, de kenguruk, hangyássünök és oposszumok, etc. igen. Hát, kenguruból a szürkületben láttunk egy csapatot, de elég hamar megléptek. Később a visszaúton egy még meglepte Bagolyt azzal, hogy átszaladt köztem és közte – Bagoly mintegy 4-5 méteres követési távolság tartásával jött utánam, a kenguru vagy nagyon ügyesen számította ki, hogy hol kell átszaladni, vagy utána kellett volna mennünk, hogy elvigyük lottózni is, ha már ilyen mákos napja van.

Mindenesetre szépséges helyekre vittek bennünket

A Vivonne Bay egyik eldugott strandja

Félig porosan

Homokrajz

Mr. & Mrs. Matthews

Természetesen fel kellett mászni a sziklákra

Vízpermetes kilátás – szépséges

A családi fotóalbum újabb gyöngyszeme készül

:)

Naplemente-színek

Vivonne Bay - elköszönős

Hazafelé – zárókép

A quadtúra után nyakig porosan (a többit a bukósisak felfogta) elindultunk a közeli kempinghez, ahol gyorsan összedobtunk egy vacsorát, majd belefogtunk az szokásos, esti világmegváltó beszélgetésbe. Jó éjt nektek, hamarost jelentkezünk a folytatással! :)