A nagy sziklánál - Uluru

Szóval ott tartottunk, hogy kis csapatunk lelkesen nekivágott a sivatagnak. Márti beszámolóját a témában itt meg itt olvashatjátok.

Roaaadtrip!

Kifelé menet megálltunk még a város határában -
a vasút a Darwint Adelaide-del összekötő
Ghan vonala, közel s távol az egyetlen vonal

Mellette a Todd River csontszáraz medre
és a MacDonnell Ranges „metszete”

Felülről – a palack nyaka

És az útvonal aznapra - laza hat óra

A környező népszerű úti célok, illetve nagyobb települések
– négyjegyű, kilométert jelző szám, üdv Ausztráliában!

A Stuart Highway Ausztrália egyik fő útvonala, Darwintól Port Augustáig, illetve némi kiegészítéssel Adelaide-ig tart, kb. 3000 km hosszú és lényegében végig kétsávos. Nem mintha a forgalom indokolna bármi ennél szélesebbet :) Viszont hosszú idő után először a GPS-t nem tájékozódásra, hanem benzinkutak lokalizásálára használtuk, mert az nincs minden bokorban, mint az M1 mellett.

Később beszereztünk hajtogatós GPS-t is,
ez volt a bibliánk egy hétig

Mivel a járgányunk négykerék-meghajtású volt, 10-20 kilométernyit bemerészkedtünk a különböző útmenti látnivalókhoz, bár ParaRoo (én) végig attól rettegett, hogy PONT akkor fogunk lerobbanni, amikor tényleg kilépünk a civilizációból. Nem mintha a Stuart vagy később a Lasseter Highway mentén lett volna térerő vagy bármi, de legalább félóránként elhúz egy-egy autó. Bagoly csak röhögött, hogy egy vadiúj autó (párezer km volt benne) nem fog lerobbanni, Márti próbált ennek az eseménynek minimális valószínűségére rávilágítani. Persze nem történt semmi, de térerő nélkül berongyolni a sivatagba, ahol a dingó se jár, hát be kell valljam, ez már némileg a komfortzónámon kívül esett. Viszont megérte :)

Úton a Henbury Meteorite Craters felé

Ugyan simára gyalultnak tűnik, de valójában istentelenül ráz
és maximum negyvennel lehet rajta menni. Néha hússzal.

Az ótó is vörösporos lett. Pár nap alatt az összes lábbelink is :)

Meteoritkráter

Körbesétáltuk, közben arról elmélkedtünk, hogy vajon milyen eltökéltség kell ahhoz, hogy valaki (Stuart skót felfedező, akiről az utat elnevezték) kis csapatával Dél-Ausztráliából lovakkal nekivágjon északnak, mondván, hogy valahol csak le kell fektetni egy távírókábelt, meg kéne nézni, hogy mi lenne az ideális út Port Augusta és Darwin között. Ja és persze vigyen magával hetekre elég ellátmányt az egész társaságnak, meg főleg ivóvizet, mert az csak mutatóban van. Ehhez képest a légkondis 4x4 full tankkal még komfortzóna.

Útelágazkodás

Megálló a Lasseter Highway mentén – vörös homok,
szinte mindenhol előkerül

The Outback – Ausztrália Isten háta mögötti, hatalmas,
(fél)sivatagos vidékeinek összefoglaló neve

Horizont – ez még nem Uluru,
hanem a teljesen lapos tetejű Mt. Conner

Egy jó órával később azonban már feltűnt a horizonton a cél is. Először lepakoltunk a szállásunkon, aztán gyorsan megcéloztuk a nemzeti parkot, hogy közelebbről is megnézhessük a monstrumot.

Kavics

Uluru / Ayers Rock

Az utóbbi időben Ausztrália-szerte a legtöbb angolszász elnevezés mellett/helyett igyekeznek az aboriginal nevet (is) használni. Ulurura szinte mindenki Uluruként hivatkozott a helyiek közül, így is van kiírva legtöbb helyszínen.

A sziklát körbe lehet sétálni (kb. 10 km hosszú az ösvény, ezt másnap reggel vállaltuk be), de vannak rövidebb útvonalak is, délutánra ezek közül választottunk egyet, ami egy állandó vízgyűjtőhöz vezetett. A hozzá fűződő legendák mellett az Uluru ebből a szempontból is borzasztó fontos volt évszázadokon keresztül a helyieknek – egy ekkora szikláról lefolyik és összegyűlik annyi esővíz, ami szinte állandó, egyedüli vízforrást jelent – nem elhanyagolható dolog egy sivatagban. Azonkívül hogy inni lehet a vízgyűjtőkből, ugyanezt teszik a kenguruk és mindenféle egyéb ehető állatok, napi rendszerességgel – terített asztal, csak kell egy bumeráng, hogy el ne szaladjon a pecsenye.

Kuniya Walk

Közelebbről – hihetetlen színek

Fent látni egy facsemetét – az ott található tavat
hívták eredetileg Ulurunak, aztán állandósult

Alatta pedig a lenti vízgyűjtő – meglepődtünk,
nem számítottunk ekkora medencére

A fekete csíkok az időszakos vízesésekben lakó algák nyomai

Ha már tudja az ember, hogy mire kell figyelni,
távolról is lehet sejteni, hogy hol lehet víz :)

Az Uluru körül több helyszínen is lehet naplementét/felkeltét nézni.

Viszont a fenti felhőmennnyiségből is sejthetitek,
hogy nem volt szerencsénk, nem sütött rá a lemenő nap a sziklára,
pedig sok helyen írták, hogy ekkor a legszebbek a színei

Külön parkoló van az autóknak és a buszoknak...

... melyek a széléről lehet lesni a napsütötte
(vagy nemsütötte, de még mindig nagyon szép) sziklát.

Esti jótanács

„Kedves vendégek! Kérjük, vegyék figyelembe, hogy a területen dingók és vadkutyák is laknak. Az a helyzet, hogy az egyik vadkutya különösen rá van kattanva a cipőkre. Kérjük, ne hagyják kint a cipőiket, mert eltűnhetnek. Köszönjük megértésüket! A személyzet” :)

Másnap reggel nagyobb szerencsénk volt, sötétben keltünk, autóba vágtuk magunkat és rongyoltunk napfelkeltét nézni (munkamegosztásban Zsebi vezetett, Bagoly továbbaludt, Márti meg imádkozott, hogy le ne késsük az első napsugarakat).

Végül sikerült, de épphogy

Napfelkeltére sorakozó tömeg a kilátóhelyen

Pislog az ellenkező irányba is – a nemzeti park
másik része, az Olgák vagyis a Kata Tjuta

Megvilágítva

A Red Centre színei

Elképesztő ez a vörös

Közben a kilátóhely szélén egyesek reggeli frissítőt vesznek magukhoz

Parkoló-kilátás

Tényleg napfelkelte, eddigre már Bagoly is ébren volt

Még hosszúak az árnyékok

A Kata Tjuta is ébredezik

Ha lenéz az ember a lába alá,
a homok tele van az éjszakai látogatók nyomaival

Napfelkelte után átköltöztettük az autót egy másik parkolóba és reggeli közben bámultuk a helyi turizmus némileg érthetetlen szeletét – mégpedig az Ulurut megmászó tömegeket. Az őslakosok a turizmus beindulás óta kifejezetten kérnek minden látogatót, hogy ne másszon fel a szent hegyükre - némileg jogosan, ők sem másznak templomtornyokra. Arról nem is beszélve, hogy az ösvény meredeksége miatt kifejezetten veszélyes dolog felmászni rá, nem kevesen haltak már bele a próbálkozásba egy-egy elvétett lépés miatt. Ugyanakkor az ösvény még mindig nyitva van – ugyan reggel 8 után nem lehet elindulni felfelé a meleg miatt – de gondolom csak azért, hogy ne mindenhol máshol ugorjanak neki a mászásnak a jusztis-típusú látogatók.

Döbbenet

Reggeli után elindultunk a körbesétálós útvonalon.

Az Ulurunak fotoszintetizáló albérlői is akadnak

Elveszés a részletekben

Azt már az elején eldöntöttük, hogy felmászni semmiképp nem fogunk rá, de később pontosítanunk kellett, rálépni sem fogunk. Legalábbis közvetlenül nem.

Balra Uluru legszéle, de gondolom
nincs vége a sziklának az út pora alatt sem…

Azért egy tisztelettudó tapogatást megengedtünk magunknak

A szem formájú „repedés”

Távolról így fest - a napfelkeltés képek között már láthattátok

Szavanna-sivatag

Itt pedig életünk megmentői, a fejlégyhálók

A mindent elborító legyekkel a Mt. Conner kilátónál találkoztunk először, ott még azt hittük ez lokális, egy dűnére korlátozódó nyavalya. Hát nem. Az egész Red Centre ezekkel a kis dögökkel van tele. Nem csípnek, viszont amint kiteszi az ember a lábát a zárt térből Uluru vagy Kata Tjuta környékén, csapatostul törnek rád és megpróbálnak belemászni a szemedbe, füledbe, orrodba… érzékszervenként 27-en. Borzasztó idegesítő, ezért rengeteg helyen lehet szerezni ilyen fejre húzható légyhálót, amivel ki lehet védeni az ismétlődő támadást. Egy idő után persze tele lesz az ember feje, táskája (valamiért szeretnek táskákon is ülni) potyautasokkal, de legalább már nem zümmögnek, meg nem akarnak belédmászni.

Légyvédelem

Roo látogatóban

Egy idő után kicsit messzebb kanyarodik a sziklától az út

Még csak reggel kilenc volt,
de kezdett nagyon melegünk lenni (33-34°C)

Azért persze a látvány megérte

Vörös világ

Olyan, mintha egy nagy csokitorta lenne,
a máz alól kikandikáló piskótával

Néha meg még levegős is itt-ott

Na vajon, mi lehet a szikla tövében?

Vízgyűjtő. Valószínűleg kilométerekre az egyetlen.

Nem túl nagy, de itt már 40°C volt a napon, úgyhogy leültünk és elnyúltunk egy kicsit a fák alatt – erőt gyűjtve az utolsó kilométerre. Persze két percen belül mindhárman aludtunk – meg követték a példánkat azok is, akik később érkeztek… életmentő volt ez a 10-15 perc szunyókálás, ez a brutál meleg tényleg meglepően sok energiát kivesz az emberből.

Felnézve :)

A túra után a szállásunkra visszaérve én a sziesztára szavaztam – a hideget viszonylag jól bírom, meg hidegben fel lehet öltözni, még akkor is, ha egy idő után az Michelin-babának néz ki az ember lánya, de ez a 40°C elképesztő, a bőrömből már nem tudok kibújni. Meg a sivatagban, az ausztrál nap alatt nem is célszerű kevés öltözékben flangálni, még naptejjel bekenve sem. Utóbbival egyébként a szél által felkavart vörös por kiválóan elegyedik, tapasztalat :) Szóval én sziesztáztam, Márti még benevezett egy, az abók vadászati szokásairól szóló előadásba, Bagoly meg egy adag sültkrumplira. Délután meg útnak indultunk a másik kőkupac, a Kata Tjuta felé. Folytatása következik :)